Vágyni lehet a füstöt - állítja Fodor Péter, a Füstölgők Társaságának elnöke (Népszabadság, 2001. december 05.)

-Pontosan öt perc telt el...

-Tessék?

-Már öt perce beszélgetünk, és még nem gyújtott rá.

-Miért kellett volna rágyújtanom?

-Gondolom azért lett éppen ön a Füstölgok Társaságának az elnöke, mert füstölgésben mindenkit lepipál.

-Ráhibázott: főleg pipát szívok. Viszont szó sincs arról, hogy állandóan füstölnék, mint egy gyárkémény. Akkor gyújtok rá, ha alkalom kínálkozik.

-Cigaretta?

-Egyetlen liezonom volt vele. 1956-ban, tízéves gyerekként, a budapesti romok mögött gyújtottam rá eloször. Szerencsétlenségemre, vagy szerencsémre éppen egy orosz Kazbekra.

-Mellbe vágó élmény lehetett.

-Szó szerint. Köhögtem, prüszköltem, és attól kezdve rá sem néztem a cigarettára. Később viszont, külföldön vásároltam egy pipát, hazajöttem, huszonhárom forintért megvettem az akkoriban divatos piros Amphorát, és pipázni kezdtem. Rájöttem, hogy ez nagyon kellemes és hasznos kedvtelés.

-A kellemest értem, de, hogy hasznos lenne...

-Gondolja el: amikor korábban bárhol rá lehetett gyújtani, egy-egy tárgyaláson komótosan kiraktam az asztalra a füstöléshez szükséges kellékeket, megtömtem a pipát, rágyújtottam, és mindeközben volt időm gondolkodni a válaszokon, a tárgyalási stratégián, egyebeken.

-Ezek szerint csak módjával füstöl, de a Füstölgők Társaságának elnökeként mennyit füstölög?

-Ma már kevesebbet, mint 1997-ben, amikor létrehoztuk ezt a civil szervezetet. Ennek megalapítása ugyanis egybeesett a nemdohányzók védelmében formálódó törvény vitájával, és akkoriban bizony elég sokat füstölögtünk, számtalan suta és kivitelezhetetlen részletre hívtuk fel a törvényalkotók figyelmét.

-Figyelembe vették az önök véleményét?

-Elég nehéz volt velük kontaktust találni. Elobb a társaság tiszteletbeli elnökével, Jancsó Miklóssal írtunk egy levelet, amelyben felhívtuk a figyelmüket arra, hogy olyan törvényt nem érdemes hozni, amely betarthatatlan elemeket is tartalmaz, és nem minden részlete életszerű. Később az egészségügyi miniszterrel, valamint a közigazgatási államtitkárral is felvettük a kapcsolatot. Ezek eredményeképpen több parlamenti bizottságba is meghívtak minket, és volt, ahol el is mondhattuk a véleményünket.

-Mit kifogásoltak?

-Úgy véltük, betarthatatlan lenne például az, hogy egyházi vagy oktatási intézmények kétszáz méteres körzetében ne lehessen dohányterméket árusítani. És azt is túlzásnak éreztük, hogy a jövőben a vonatkalauzok hatósági személyként lépjenek fel azokkal szemben, akik történetesen a szerelvény tiltott helyén dohányoznak. Félreértés ne essék: mi törvénytisztelő állampolgárok vagyunk, csak túlkapásoktól mentes törvényt szerettünk volna.

-Kéréseiket meghallgatták, tehát ma már nincs min füstölögniük.

-Egyre kevesebb. De azért még mindig történnek meghökkento dolgok. Úgy gondoljuk megengedhetetlen az, ami a közelmúltban, az Egészségügyi Minisztériumban történt; azaz durva túlkapásnak minosíthető, ha egy miniszter diszkriminálja, és elbocsátással fenyegeti meg azokat a munkatársait, akik dohányoznak. Ha ilyet hallunk, akkor felemeljük a szavunkat.

-Egyáltalán: egy törvény megold valamit? Ha holnaptól törvény mondja ki, hogy a dekket nem szabad eldobni az utcán, vagy az autó hamutartóját nem szabad az utcára üríteni, akkor az emberek körmükre égő csikkel, riadtan keresik majd az utcai hamutartókat?

-A kultúráltságot persze nem szabályozhatja törvény, és egyelore Budapesten térdig járunk a csikkben. Ám, ha egyre többet hangoztatjuk a kultúrált dohányzás szükségességét, és a dohányzás kultúrájának szépségét, az előbb-utóbb meghozza az eredményt. A dohányzáshoz szükséges kellékeknek ugyanis ipartörténeti érdekességük, olykor művészi értékük van, és erről mi már tartottunk előadásokat, Bedo Iván papírrégiség gyűjtő kollekciójából rendeztünk kiállítást is, amelyen gyufacímkéket, cigarettásdobozokat, szivargyűrűket láthattak a látogatók. Szívesen elmondjuk bármilyen fórumon, hogy a dohányzásnak lehet szépsége, méltósága. Vannak persze egészen gyakorlatias ötletek is a kultúrált dohányzás érdekében. A miénkhez hasonló, olasz társaság például azt találta ki, hogy mielőtt egy gépkocsi rámegy az autópályára, a vezetőnek adnak egy kis, alufóliával bélelt tasakot, és azt kérik, hogy abba dobja a csikket, ne az útra.

-Nálunk még a tasakot is az útra hajítanák. Meglehet: el sem fogadnák.

-Egyelőre örüljünk annak, hogy munkahelyeken a dohányzásra kijelölt helyeket elfogadják.

-Az ön munkahelyén, a Fovárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárában vannak ilyenek?

-Csak a dolgozók számára. És ennek egyszerű oka van: az átépítés után úgy megnőtt a forgalom, hogy a napi négyezer látogatónak képtelenség helyet biztosítani a füstölgésre. Egy légcserés helyiség pedig tovább növelte volna az építkezés költségeit.

-Ami így is hárommilliárdba került. Viszont az épület gyönyöru lett.

-Ezt mi is így érezzük. És nagyon örülünk annak, hogy nem valósultak meg azok az elképzelések, mely szerint a könyvtár egy része a Kálvin térre, vagy valahová a város szélére került volna. Fontos, hogy itt legyünk, és nem csak azért, mert ez a palota hetven éve könyvtár, hanem azért is, mert Budapest kitüntetett pontján, három egyetem közelében van.

-Azt mondja: megnőtt a forgalom. Többet olvas manapság a pesti ember, mint korábban?

-Biztos, hogy a könyvtárat többen használják. Ebben az évben negyvenháromezren iratkoztak be hozzánk!

-Kik?

-Főként egyetemisták, főiskolások. Nehéz helyzetben vannak ugyanis a felsőoktatási intézmények könyvtárai, és a diákok sem tudnak lépést tartani a megnövekedett könyvárakkal. Nem mellékesen: itt már időt is lehet tölteni, hiszen az ülőhelyek száma kétszázról kilencszázra emelkedett, a kávézó is nagy, az Internet hozzáférés lehetősége is bővült, vagyis még beiratkozni sem kell ahhoz, hogy valaki használjon minket. Ha a CD Jogtárra kíváncsi, megnézheti, ha horgászni meg, a megfelelő folyóiratokat föllapozhatja, ha találkozni akar az ismerőseivel, jöhet, azaz a Budapesten található, értelmes, közösségi terek egyike lettünk. Még valami: mi valamennyi kérést igyekszünk teljesíteni. Nemrégiben, a számítógépes nyilvántartás segítségével ki tudtunk adni például valakinek egy 1952-ben vásárolt, és azóta egyetlenegyszer sem keresett könyvet a vasipari alapismeretekrol. A múltkor pedig egy középkorú úr azt kérte, engedjük be a gyerekkönyvtárba játszani.

-Beengedték?

-Beengedtük, hiszen mi ismerjük József Attila sorait: Játszani is engedd szép, komoly fiadat...