Egy személyes tapasztalatot szeretnék megosztani veletek. 25 éves nő vagyok, a vőlegényemmel másfél hónapja keresünk új albérletet, mindketten dohányzunk. Tapasztalatom szerint egyre több az olyan hirdetés, ahol a leírás szövegében feltételként szabják, hogy „csak nemdohányzók részére”. Ez önmagában rendben is lenne, hiszen egy tulajdonos kikötheti, hogy a lakásában mi az, amit megenged, és mi az, amit nem. Csak akkor tartom ezt furcsának, amikor egy kertkapcsolatos vagy erkélyes lakásról van szó. A szabad ég alatt miért is nem lehet dohányozni? Ugyanez a véleményem, amikor egy gangos, körfolyosós társasházról van szó. Persze a ház megszabhatja, hogy nemdohányzó épületként minősítsék, amire szintén egyre több példával találkozom.

Amiért ez a blogjegyezés megszületett, egy olyan eset, ami a múlt héten történt, és a mai napig bosszant, felháborít. Egy budai kerületben voltunk megnézni egy meghirdetett albérletet. A hirdetés szövegében szó sem volt dohányzási tilalomról, és az ingatlanos a telefonban sem említette. Elmentünk a párommal a megbeszélt időpontra, kedélyesen elbeszélgettünk 40 percig a lakás amúgy szimpatikus tulajdonosával. Minden a legnagyobb rendben volt, már csak a foglaló összegét kellett volna átadni. Ekkor elkövettem egy hibát, amiről utólag derült csak ki, hogy ha kevésbé vagyok előrelátó és a „ne szólj szám, nem fáj fejem” struccpolitikát folytattam volna, már az új albérletben lakhatnánk. Rákérdeztem, hogy a szomszédokról mit lehet tudni, és a lakásból kiérve a körfolyosóra meglátva egy hamutartót, megkérdeztem, hogy lehet-e dohányozni. Erre az addig kellemes beszélgetés hirtelen fagyos hangulatú lett, és a tulajdonos azt mondta, mégsem szeretné elsietni a döntést, aludna még egyet a bérbevevő kiválasztására. Mi ezt elfogadtuk, és bízva a legjobbakban, hiszen a kölcsönös szimpátia láthatóan megvolt, hazafelé vettük az irányt. Este a párommal már a költözés technikai mikéntjén gondolkoztunk, számolgattuk, hogy mennyibe is fog kerülni a 2 havi kaució a lakbérrel és a rezsivel együtt.

Másnap izgatottan lestem az órát, hogy mikor telefonál az ingatlanos, vártam a döntésről a visszajelzést. Feleslegesen persze. Mivel elmúlt a megbeszélt időpont, úgy döntöttem a kezembe veszem az irányítást, és én érdeklődöm, hátha ezzel is pozitív benyomást keltek. Nem kellett volna. A telefonbeszélgetés egyszerre lesokkolt, és felidegesített. Az ingatlanos hölgy közölte ugyanis, hogy azért nem hívott, mert nem költözhetünk mi a lakásba, ugyan még nem találták meg a megfelelő egyedülálló személyt vagy párt, de azok biztosan nem mi leszünk. Értetlenkedve visszakérdeztem, hogy rosszul gondolom, talán nem voltunk szimpatikusak, mi az oka az elutasításnak? Akkor a hölgy egészen indulatosan odamondta nekem a tulajdonossal közös véleményét. Mégpedig azt, hogy azért nem mi leszünk, mivel dohányzunk. Belebonyolódtunk a témába, majd elmondta, hogy még ha a lakásban nem is gyújtanánk rá, de, és innentől idézek: „egy dohányos ember büdös, beviszi a lakásba a ruháin és a bőrén a füstös szagot”. Ez volt az a pont, ami nálam kiverte a biztosítékot. Nem elég, hogy diszkriminatív módon elutasítanak azért, hogy a szabad ég alatt magánemberként milyen szokásom van, de még büdösnek is titulálnak? Hol élünk, milyen világ ez? Nem hagytam annyiban, és rákérdeztem a hölgynél, hogy a találkozásunk alkalmával ugyan már büdösek voltunk-e? A következő mondat megint idézésre szorul, mert annyira botrányos a mondanivalója. „Nem néztek ki dohányosoknak, és nem éreztünk semmit, ezért is lepődtünk meg, amikor rákérdezett a dohányzásra”. Miről is van szó? Másképp néznek ki a dohányosok, ez valami látható tényező, amitől már szűrhetőek volnánk? És igen, semmit nem érzett, pedig a lakásnézésre előbb érkeztünk, és mind a ketten elszívtunk az utcán 1-1 cigit. Tehát mégsem olyan érezhető, noha 2 perc múlva mentünk egyenesen a lakásba, és ott eltöltöttünk több mint fél órát? Hogy is van ez akkor? Miről is beszélünk?

Hosszasan folytathatnám a telefonbeszélgetés leírását. Sok minden elhangzott, és sok minden megbántott. Végül elnézést kért a hölgy az elhangzottakért, és azt ígérte, hogy a tulaj felé továbbítja, hogy kérnék még egy találkozót tőle, ahol megbeszélhetnénk, hogy kulturált, rendes és megbízható pár vagyunk, akik hajlandóak szerződést aláírni arról, hogy nem dohányoznak a lakásban, sem a társasházban, de akár még a környéken sem. Azóta sem csörgött a telefonom, azóta se kaptam rá esélyt, hogy bizonyítsam, hogy a dohányos is szavahihető ember, aki betartja, amit vállal. Nagyon bánt ez a fajta megbélyegzés, bánt, hogy itt tartunk a XXI. században, hogy már lakást bérelni is nehezebb, és megítélnek, megszólnak úgy, hogy közben nem ismernek. Felmerül a kérdés, hogy hasonló esetben mi a megfelelő hozzáállás, lehet, hogy az elhallgatás…